Az 1900-as évek elején a nyugati világban az iparosodás miatt nagyra nőtt a társadalmi osztályok közötti szakadék.
Akik az irodai munkát választották hivatásuknak, nem viselhettek mást a fehér ingen és a kikeményített galléron kívül, hiszen ez volt az előírás.
Ezzel párhuzamosan azoknak, akik fizikai munkát végeztek, eszük ágában nem volt olyan kényelmetlen ruhadarabokat magukra ölteniük, mint az ing, sokkal komfortosabbnak tartották a kék vászonanyagból készült kezeslábasokat.
Az 1920-as évek környékén körvonalazódott az emberekben, hogy külön megnevezést is használhatnak az irodai és fizikai munkát végzőkre csupán a ruhájuk színe alapján. Ezek a ma is jól ismert „white-collar” (fehér gallér) és „blue-collar” (kék gallér) kifejezések.
Ezen elnevezések alapján tudták a legkönnyebben megkülönböztetni a munkásosztályt az irodában dolgozóktól – nem mintha a munkakörük nem lett volna ehhez eléggé árulkodó. Azok, akik a kék árnyalatokat viselték, olyan pozíciót töltöttek be, amihez igénybe kellett venniük a fizikumukat és az állóképességüket is.
Napjainkban - ugyancsak az Egyesült Államokból indulva - már az újgalléros (new-collar) a következő évtized munkavállalója.
A kiválasztás és a felvételiztetés átalakulása új kategóriákat is létrehozott a munkaerőpiacon. Az egyik ilyen kategória a new collar munkavállalók.
New collar munkavállalóknak hívjuk azokat, akik nem rendelkeznek hagyományos oktatási rendszerben szerzett végzettséggel, de rendelkeznek a munkaerőpiacon keresett készségekkel.
A new collar munkavállalók száma egyre növekszik. A technológiai fejlődés és a globalizáció miatt egyre több olyan készségre van szükség, amelyeket nem hagyományos oktatásban lehet elsajátítani. Az újgalléros munkavállalók számára fontos, hogy folyamatosan fejleszthessék készségeiket.
dr. Zsuffa Ákos
munkaerőpiaci skill szakértő
a Felnőttképzők Szövetségnek elnöke