Tony Hsieh, a legendás internetes vállalkozó és menedzsment-gondolkodó váratlan halála érzelmek és emlékek egész áradatát indította el. Az egyik legmélyenszántóbb tiszteletadás egy másik nagyon kedvelt újítótól érkezett.
Jason Fried, a Basecamp társalapítója és vezérigazgatója egy olyan üzenetet tweetelt, mely arról szólt, hogy mi tette Tony-t annyira különlegessé – és ezt elmagyarázni számomra valahogy nagyon bonyolult.
„Az első pillanatban, amikor találkoztunk, azonnal meglepett”
– írta Fried.
„Ő egy művész volt vezérigazgatói címmel. … Egy példa arra, hogy hogyan kellene élni. Ő maga volt a csoda.”
Amikor ismert üzleti vezetők távoznak az élők sorából, akár jóval azután, hogy elhagyták a színpadot, - vagy, ahogy Tony esetében, mindössze 46 évesen – az általuk tett hatás kiértékelésére érthető rohanás veszi kezdetét. Ahhoz, hogy ezt Tony esetében is véghez lehessen vinni, művészként is kell rá gondolni, és nem csak, mint az online cipőóriás, a Zappos hosszú ideig hivatalban lévő vezérigazgatójára, akit nagy ötletek és hatalmas szenvedélyek vezéreltek az üzleti tervek és részvényárfolyamhoz kapcsolódó célok helyett.
Ez segít megérteni azt, hogy óriási versenysikerei, különös szervezési kísérletei, valamint eseti kudarcai és csalódásai minek voltak köszönhetőek. Mint oly sok művésznél, azok a dolgok, melyek alapján Tony-t sokan csak csodálták, egyben briliánsak és zavarosak is voltak, és ez az, ami az ő örökségét és tanításait olyannyira értékessé teszi.
Az első személyes benyomásomat Tony művészetéről akkor szereztem, amikor 2008 májusában ellátogattam a Zappos Las Vegas-i központjába. Nyugaton jártam, ahol rengeteg beszélgetést lefolytattam, volt egy szabadnapom, és felvettem a kapcsolatot a Zappos PR-osával, hogy első kézből tapasztalhassam meg, miről is szól ez a nagyhírű cég, melynek az éves árbevétele éppen meghaladta az egymilliárd dollárt. Maga a vezérigazgató ajánlotta fel, hogy körbevezet engem a cégen, és elmagyarázza, hogy mi az, amit Ő és a kollégái építenek. Ez a látogatás egy évtizedes beszélgetés kezdete volt a Las Vegas-i utazások során, konferenciákon, e-mailek útján, a márkaépítésről, a kultúráról, az innovációról, a társadalmi változásokról, és sok más olyan témáról, mely meghatározta Tony munkásságát.
Ez az első turné egy mindent felülmúló, elsőrangú előadó-művészet volt, egy hivatalos áttekintés, mely gyorsan a Las Vegas-i revü munkahelyi megfelelőjévé vált. Tonyval az előcsarnokban találkoztam, azonnal megragadott egy „túra zászlót”, magasra tartotta azt, majd útnak indultunk. Az amúgy is energiától duzzadó irodák csak tovább izzottak, ahogy áthaladtunk rajtuk. Az egyik osztály füttyszóval és kerepelővel kísért hatalmas ricsajt csapott. Egy másik osztály munkatársai kolompokat és pom-pomokat ráztak. A divatért felelős csapat modern zenét játszott le és fotókat lőttek rólunk, ahogy áthaladtunk az osztályukon. A túra az úgynevezett Room of Royalty-val, vagyis a királyi teremmel végződött, ahol egy Dr. Vik nevezetű pasas, a vállalat teljes munkaidős életvezetési tanácsadója koronát helyezett a fejemre, ráültetett egy trónra, és emlékként készített rólam egy fotót.
Mint oly sok minden más is a Zappos-szal kapcsolatban, ez az élmény egyszerre volt csodálatos és furcsa, és éppen ezek a dolgok tették Tony vállalatát olyan sikeressé. Az Ő nagy ötlete abban rejlett, hogy az online kereskedelemnek sokkal többet kellene adnia egy szimpla árnál, a minőségnél és a választéknál, bár a Zappos ezeket is mind teljesítette. Mindaz, amit a Zappos tett (és tesz) az ügyfelek szórakoztatására, ámulatba ejtésére, meghökkentésére és egyéb módokon való elkötelezésére volt hivatott – Tony szavaival élve „boldogságot szállítva”, amely a legnépszerűbb könyvének címét is viseli.
De Tony tisztában volt azzal, hogy a piacon nem lehet valami különlegeset létrehozni, hacsak nem valami hatalmasat hoztál létre a munkahelyen is. Ahhoz, hogy egy szenvedélymárkát hozhasson létre az ügyfelek számára – és a mai napig megdöbbent a Zappos ügyfelek szenvedélye -, Tonynak a kollégái között is egy szenvedélyes kultúrát kellett megteremtenie. És amint azt a Harvard Business Review-nek 2010-ben kifejtette, még azon döntése, hogy a vállalat székhelye átkerüljön San Fransiscoból Las Vegasba 2004-ben, az is részben azon alapult, hogy az alkalmazottait minél boldogabbá tehesse.
Ez a nagyszerűség magával vonzotta a furcsaságot is. Még 1994-ben, két évvel azelőtt, hogy Tony megalapította az első cégét (melyet 265 millió dollárért adott el a Microsoftnak), és öt évvel azelőtt, hogy tanácsadóként és befektetőként csatlakozott a Zapposhoz, Jim Collins és Jerry Porras megjelentették a nagysikerű Built to Last című könyvüket, mely összefoglalja a régóta prosperáló vállalatok tulajdonságait. Az egyik ilyen tulajdonság egy „kultuszszerű kultúra” volt, amely a buzgó ideológiára, az indoktrinációra, a szoros illeszkedésre és az elitizmusra épült.
Ez az elemzés egybecsengett a Zappos összetartó kultúrájával. Ez azt juttatja eszembe, ahogy a texasi A&M Egyetem hallgatói évtizedeken át jellemezték híresen jellegzetes (és kultuszszerű) kultúrájukat:
„Kívülről befelé nézve nem lehet megérteni. Belülről kifelé nézve nem lehet megmagyarázni.”
Nagyjából ugyanezt mondanám a Zapposról is. Őszintén csodáltam a Zappos-kultúrát, de sosem tudtam elképzelni magam annak részeseként (és nem csak azért, mert nem bánok jól a pom-pomokkal). Egyszerűen én nem vagyok olyan túláradó, és talán egy kissé szkeptikus vagyok embertársaimmal szemben, hogy ennyire át tudjam adni magam egy szervezetnek.
A lényeg az az, hogy Tony nemcsak egy újító volt, hanem hitt abban is, hogy a végletekig elmenjen. Egy olyan intenzív, kiterjedt, performatív vállalati kultúrát épített, mely nem mindenki számára készült, éppen ezért készítette el a híres „ajánlatát” az új kollégáknak, akiket szó szerint kifizetett, ha kiléptek (minden ítélkezés nélkül), abban az esetben, ha nem tudtak a Zapposnál az életre való lelkesedéssel megfelelően azonosulni.
Tony buzgalmának köszönhetően 2014-ben egy olyan radikális modellt vezetett be, melyet holokráciának neveznek – egy teljesen decentralizált szervezet, melyben nincsenek munkakörök, vezetők, vagy hierarchia. Amikor az újítása ellenállásba ütközött, Tony szabad kezet adott a kollégáinak, hogy eldöntsék, részt vesznek-e az ötletében, vagy kilépnek. Az alkalmazottak nagyjából 18%-a döntött a kilépés mellett. Tony ragaszkodott a modellhez, bár az év korábbi jelentései szerint
„a Zappos végre elkezdett a holokráciától csendben eltávolodni.”
És azzal, hogy az Amazon 2009-ben 1,2 milliárd dollárért vásárolta meg a Zappost, Tony ezt egy olyan lépésként jellemezte 2010-ben, mely lehetővé tette, hogy a vállalat
„továbbépíthesse kultúráját, márkáját és üzletét. Szabadon lehetünk önmagunk.”
Nem tisztem megkérdőjelezni Tony hitét a szervezeti tervezés extrém megközelítésében. Nem igazságos megünnepelni a radikális gondolkodást, amikor az sikeres, és becsmérelni ugyanezt a gondolkodást, amikor egy kísérlet nem működik. A lényeg azok számára, akik Tony nagy ötleteiből tanulni kívánnak, hogy az áttörő újítók olyan gyakran szenvednek kudarcokat, mint amilyen gyakran áttörésekre jutnak, ezért is vannak olyan kevesen, akik elég merészek ezt az utat járni. Egy olyan művésznél, mint amilyen Tony, ahhoz, hogy közreműködései értelmet nyerjenek, azoknak már-már zűrösnek is kell lenniük.
Ez olyan további erőfeszítéseihez juttat el minket, mely a Zappos-szal kapcsolatos elképzeléseinél is nagyobb, az úgynevezett belvárosi projekt, melynek célja Las Vegas régóta elhanyagolt részének újragondolása és újratervezése. 2013-ban a Zappos felújította és beköltözött Las Vegas régi városházába. Tony nem akart egy olyan elszigetelt, körbefalazott területet, mint amilyen az Apple-é és a Nike-é. Mi lenne, ha a Zappos egy olyan új székhelyet tervezhetne, tűnődött, és olyan művészekkel, „kockákkal”, vállalkozókkal töltené azt meg, melyben nem csak Zappos alkalmazottak, hanem olyan emberek is helyet kapnának, akik kiszámíthatatlan energiával és kreativitással táplálhatnák a céget?
Tony szeretett úgy fogalmazni, hogy Ő az
„ellentéteket nagyobbra tartotta, mint a megfeleléseket,”
átalakította a gondolkodásmódját úgynevezett „ROI szempontúról (befektetésarányos megtérülés) ROC szempontúra (befektetett tőke megtérülése).” Azt akarta, hogy az új Zappos központ közelében lévő terület legyen
„a világ közösségi munkahelyét és közösségi tanulását jelentő fővárosa.”
Amikor a fülembe jutott és értesültem Tony elképzeléséről, hogy 350 millió dollárt fektet a saját pénzéből a környék átalakítására, roppant izgatott lettem. Le sem tagadhatta elképzeléseinek nagyságát vagy elkötelezettségének mélységét. (Tony valójában a tágas lakásából egy a szomszédságában lévő avantgarde stílusú lakókocsi parkban található Airstream lakókocsiba költözött.) Sajnos a belvárosi projekt valósága sosem felelt meg a dicsőséges elképzelésnek és a működése számos kritikát kapott – bár a környék nagyon hosszú utat tett meg. Egyedülálló belvárosi konténerparkja mind bevásárlásra, mind pedig étkezésre is kínált lehetőségeket, itt ugyanis üzletek és éttermek kapnak helyet. Valamint itt kerül megrendezésre a Life is Beautiful Music & Art elnevezésű fesztivál, egy szabadtéri rendezvény, mely 2019-ben a világ második legnagyobb bevételű fesztiválja volt.
„Ez egy folyamatos kísérletezés új ötletekkel”
– mondta egyszer Tony a belvárosi projekttel kapcsolatban.
„Az egésznek a lényege, hogy nincs főterv.”
Ez egy kiváló módja annak, hogy összefoglalhassuk Tony életét és művészetét. Vállalkozóként folyamatosan kísérletezett. És bár soha nem volt főterv, mindig mélységesen elkötelezett volt a humánus értékek iránt: mély kapcsolat az ügyfelekkel, erőteljes hűség a kultúrához és a kollégákhoz, az élet iránti szenvedély, az alkotószomj. Mindannyian gazdagabbak lettünk tanításai és a cég által, melyet Tony felépített. Művészete fennmarad, de a művész rettentően fog hiányozni belőle.
A cikk szerzője: Bill Taylor.
Commenti